Lovaggá ütés
Lovaggá ütés
Elérkezett a nagy nap: a nemesi ifjú végre lovaggá válik, és megkapja kardját. Ez a kard jelképezi azt az ősi fegyvert, mellyel egykor a germán királyokat övezték fel, hiszen maga a lovaggá ütés szertartása is ebből a távoli korból ered.
Edmund Leighton festményén egy ilyen eseményt mutat be, bár a nemes hölgy jelenléte inkább egy romantizált középkori ábrázolás része. A lovaggá ütést rendszerint férfi uralkodók, nemesek vagy katonai vezetők végezték el, hiszen a szertartás katonai szolgálathot kötődött.
A szertartás
A lovaggá ütés ünnepére a májusi, tavaszi időszakot választották, hiszen ez a megújulás időszaka volt. Az első írásos feljegyzés egy ilyen szertartásról 1128-ból származik, amikor Geoffroy d’Anjou grófot ütötték lovaggá. Akkoriban a „lovaggá ütés” azt jelentette, hogy a fiatal harcost teljes lovagi felszereléssel látták el. Az ifjú kapott egy lovat, egy duplaszemű sodronyinget – amely még a legélesebb kardcsapásoknak is ellenállt –, egy pár aranysarkantyút, egy lándzsát, egy kardot és egy díszes pajzsot.
Azonban nem minden lovagnak jutott ekkora pompa. A 11-12. században a legtöbb lovagjelöltet szerényebb körülmények között ütötték lovaggá. Gyakran a keresztapjuk vagy a hűbéruruk adta meg nekik a lovagi címet vitézségükért vagy egy nagy győzelem estéjén. Néhány ifjú lovag szegény volt, és csak a pártfogójától kapott fegyvereket és páncélt birtokolta, de mindez nem csökkentette büszkeségüket és bátorságukat.
A pap jelenléte
Az egyház a 12. századra igyekezett saját ellenőrzése alá vonni a lovaggá ütés szertartását, amely eredetileg világi eredetű volt. Ekkortól Itáliában már egy pap áldotta meg a fegyvereket, és az ifjú lovag számára intelmeket adott: „Támogasd hát az igazságot, védelmezd az egyházat, az özvegyeket, árvákat, azokat, akik imádkoznak és azokat, akik dolgoznak.”
E szavakkal meghatározták a lovagok küldetését.
A lovagoknak, a bátorságon túl, számos erényt kellett megtestesíteniük: vállalniuk kellett kötelezettségeiket, együttérzőnek kellett lenniük, és uralkodniuk kellett haragjukon. Mindezek az erények nem mindenkiben ötvöződtek tökéletesen, de a célkitűzés mégis megmaradt.
1280-ban Guillaume Durand, a pápa káplánja már keresztény szertartásként írta le a lovaggá ütést, amelyet imádságos virrasztás és egy keresztelőre emlékeztető fürdő vezetett be. Bár nem mindenki követte ezt a szertartást ilyen részletességgel, a keresztény elemek egyre inkább a lovagi élet részei lettek.
Nemes és lovag
1186-ban a német császár megtiltotta, hogy nem nemeseket lovaggá üssenek. Hasonló korlátozások jelentek meg Szicíliában, Normandiában és Barcelonában is. A 13. századtól kezdve a lovagi rendet kizárólag nemesek alkották, akik anyagi helyzetük révén megengedhették maguknak a szertartás jelentős költségeit.
Ez a változás jelentősen csökkentette a lovaggá ütések számát; sokan csak fegyverhordozóként folytathatták pályafutásukat, bár ez nem akadályozta meg őket abban, hogy fényes karriert fussanak be. Bertrand Du Guesclin például, aki a százéves háború idején királyi seregek fővezére lett, csak 1354-ben, 34 éves korában vált lovaggá.
Sárkányölő Szent György – a lovagok védelmezője
Szent György a lovagok egyik legnépszerűbb védőszentje lett, története pedig a bátorság és a hit szimbóluma. A legenda szerint Szent György a 3. században élt római katona volt, aki megtagadta keresztény hitének feladását, és ezért mártírhalált halt. A középkori lovagi eszmény alapjait teremtette meg, amikor a kereszténység védelmezőjévé vált, és a legendákban egy sárkány legyőzőjeként emlegetik.
A híres történet szerint egy várost terrorizált a sárkány, és áldozatokat követelt. György azonban szembeszállt a szörnnyel, legyőzte, és ezzel megmentette a királylányt és a várost. A sárkány legyőzése szimbolikusan a gonosz elleni küzdelmet jelentette, és György alakja idővel a középkori lovagok számára is eszményképpé vált. Gyakran ábrázolták páncélban, lándzsával vagy karddal, amint éppen leszúrja a sárkányt, megtestesítve a bátorságot és a hit erejét.
