A várúrnő és a vár hölgyei

A várúrnő mindennapjai

A középkori kéziratokban a várúrnőt „dominának” nevezték, ami a hűbérúr feleségét jelentette. Míg a férj csatákban vagy politikai ügyekben helytállt, addig a várúrnő a gyerekek és a vár hölgyeinek világában volt az úrnő.
Ő felügyelte a kastély belső életét és gazdaságát, ami nem volt könnyű feladat. Gondoskodnia kellett arról, hogy mindig bőséges és ízletes étel kerüljön az asztalra, tiszta ágynemű legyen az ágyakon, és a kandallóban lobogjon a tűz. Mindezt kemény kézzel irányította, mert a kastély személyzete nagy létszámú volt, és sokféle feladatot kellett ellátni.

Ha a várúrnő grófné vagy hercegné volt, kevesebb mindennapi teendője volt, így több ideje jutott a művelődésre. Költőket és zenészeket hívott meg a kastélyba, hogy szórakoztassák a vendégeket. A vendégek fogadása mindig az ő feladata volt, mert a vendéglátás a nemesi udvar egyik legfontosabb erénye volt.

Bár általában a férjük árnyékában éltek, néhány várúrnő neve fennmaradt a történelemben is. Például Hauteville-i Tankréd özvegye, aki 1119-ben több vitéz férfit is lovaggá ütött Szicíliában, vagy Évreux-i Hevise grófnő, aki úgy ült meg a lovat, mint egy igazi lovag, és bátorsága vetekedett a férfiakéval.

Mindig társaságban

A várúrnő körül mindig sok gyerek nyüzsgött – saját gyermekei és azok is, akik előző házasságból származtak. Akkoriban tíz nő közül egy belehalt a szülésbe, ezért gyakori volt, hogy a várúrnak második felesége is lett. A várúrnő mindennapi teendői a kastélyhoz kötötték, és illetlen vagy veszélyes lett volna számára kíséret nélkül elhagyni azt. A középkorban a nőket gyengének és könnyen megkísérthetőnek tartották, ezért szigorú felügyelet alatt álltak.

A lányok nevelése

A várúrnő legfontosabb feladatai közé tartozott a lányok nevelése, mivel a fiúk hamarosan a férfiak társaságába kerültek, hogy megkezdjék saját képzésüket. A fiatal lányoknak rangjukhoz méltóan kellett viselkedniük: megtanultak lovagolni, solymászni, táncolni, számolni, énekelni és verseket írni.

Azért is tanították őket történelmi ismeretekre, hogy kellemes társasággá váljanak, bár ez nem mindenkinek tetszett. Cerveri de Girona trubadúr például úgy gondolta, hogy a túl sok tudás vitatkozóvá teszi a nőket.

A fiatal lányoknak nem volt szabad egyedül sétálgatniuk a kastélyon kívül, sem festeni az arcukat vagy göndöríteni a hajukat. Nem viselhettek hivalkodó ékszereket, hegyes orrú vagy túl kivágott cipőt. Lesütött szemmel illett járniuk, és nem beszélhettek egyedül férfiakkal, hacsak a férfi nem kezdeményezett. Persze a lányok nem mindig tartották be ezeket a szabályokat.

Házasság a várkastélyban

A középkori nemesi családokban a házasság ritkán volt szerelmi kapcsolat. Az ifjú menyasszony nem választhatta meg a férjét, de a férj sem feltétlenül volt szerelmes jövendőbelijébe. A házasságok célja inkább a hasznos szövetségek megkötése volt, amelyek gazdagságot és tekintélyt hoztak mindkét fél számára.

1189-ben Guillaume de Maréchal például hű szolgálataiért kapta meg Oroszlánszívű Richárdtól Isabelle de Striguil kezét, aki 56 hűbérbirtok örökösnője volt. Az akkor 50 éves lovag fiatal feleségének köszönhette, hogy Pembroke grófja lett, ami igen tekintélyes címnek számított Angliában.

A legtöbb fiatal lány elfogadta ezt a szerelem nélküli házasságot, de akadtak olyanok is, akik szembeszálltak szüleik akaratával. 1080 körül Coucy várurának lánya azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha nem mehet hozzá ahhoz, akit ő választott. Végül a család megvitatta a dolgot, és engedték neki, hogy szerelme szerint döntsön.

Házasságkötés

A 12. századtól kezdve a házasságkötéseket egy egyszerű szertartás keretében tartották meg. A pap megáldotta a házasulandókat, a gyűrűket és az ágyukat. Az egyház ragaszkodott a menyasszony szabad beleegyezéséhez, és igyekezett érvényteleníteni a lányrablással kötött házasságokat. Hetedíziglen tiltották az unokatestvérek közötti házasságot, és kimondták, hogy a házasság felbonthatatlan.

Az egyházi szabályok ellenére nem minden nővel bántak jól. Gyakran eltaszították őket, ha nem születtek gyermekeik, és ezek a nők gyakran kolostorokban élték le hátralevő életüket. A gyermeket váró nőkkel azonban figyelmesek voltak, és nagy örömnek tekintették, ha fiúgyermek született.

Özvegyek ellátása

Ha a férj meghalt, a megözvegyült asszonynak özvegyi tartásdíjat fizettek, amelyet a férj családja biztosított számára. Ez a juttatás földben vagy pénzben történt, és az elhunyt vagyonának akár egyharmadát is jelenthette. Ez biztosította az özvegy számára, hogy méltósággal élhessen, akár a várban, akár máshol telepedett le.

Brigitte Coppin: A lovagok élete című könyv alapján