„Nincsen már több gyerek”

A napóleoni korban ez a furcsa mondat volt egy akkoriban népszerű bohózat címe, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy egyre kevesebb gyerek születik Franciaországban. Az ifjúság önállósága nőtt, és az egyház már nem uralta az életük minden mozzanatát. A Polgári Törvénykönyv kimondta, hogy a gyerekek 21 éves korukig az apjuk felügyelete alatt állnak. A házassághoz a fiatal fiúk 25, a lányok pedig 21 éves kor alatt a császár engedélyére voltak utalva, és az apa rendelkezett a javaikkal. Képzeljük el ezt egy mai szemszögből – elég fura lenne, igaz?

Az idősek helyzete

A 60 év feletti emberek száma a háborúkat leszámítva növekedni kezdett, mivel kevesebb éhínség és járvány sújtotta a társadalmat. Mégis hatalmas ellentmondások feszültek a demográfiai helyzetben: a fiatal férfiakat gyakran besorozták, hogy hatalmas csatákban vegyenek részt, ahol sokuknak nem volt visszaút.
Az idősek számára megnyíltak az első nyugdíjpénztárak – de csak kevesen férhettek hozzájuk, például hivatalnokok.
A Chaillot palota, az első öregek otthona is a gazdagok kiváltsága volt: kényelmes kis szobát kaptak, ellátták őket étellel, ruhával, sőt, orvossal és gyógyszerekkel is. A kevésbé tehetősek menhelyeken élték le utolsó éveiket.

Nők helyzete

A Polgári Törvénykönyv, a Code Civil bevezetése véget vetett a nők és férfiak egyenlőségének. A lányok először az apjuk, majd a férjük irányítása alá kerültek, akik gyakorlatilag minden fontos döntést meghoztak helyettük. A törvény kimondta, hogy „a férjnek védelmeznie kell asszonyát, a feleség engedelmességgel tartozik férjének.”
Egy nő sem dolgozhatott a férje engedélye nélkül, és minden keresetét a férje kapta meg. Még azok a nők is nehéz helyzetben voltak, akik nem mentek férjhez 21 éves korukig, mert bár kikerültek apjuk fennhatósága alól, az életük korántsem volt könnyű.

1810-ben Napóleon utasítást adott arra, hogy a prefektusok írják össze azokat a lányokat, akik még nincsenek férjnél, de legalább 50ezer frank jövedelemmel rendelkeznek. A listákon fel kellett tüntetni a nők nevét, hozományát, előnyös fizikai tulajdonságaikat, vallási hovatartozásukat, majd házasságokat köttetett velük. Egyesek megpróbáltak ennek ellenállni, pl.: Croy herceg megtudta, hogy a lányát a császár az egyik generálisával akarja összeházasítani (egyesíteni akarta a régi rendet az új előkelőségekkel), ezért még azon az éjszakán férjhez adta a lányt az éppen náluk vedégeskedő unokaöccséhez.

Özvegyek

A Code Napoleon nem sok jogot biztosított az özvegyeknek, akik nem örökölhették meg a házastársuk vagyonát. Ha egy özvegyasszony újraházasodott, elveszíthette gyermekeinek gyámsági jogát, miközben kötelessége volt eltartani őket.
Csak azok a nők kaptak némi kedvezményt, akiknek a férje a fronton halt meg.
Az austerlitzi csata özvegyei például özvegyi nyugdíjat is kaptak, míg mások csupán alkalmi ellátmányra számíthattak, ha követték férjüket a hadjáratokba.

A házasság

Újra divatba jött a házasság, mert a házas ember megúszhatta a sorozást. 
A házastárs kiválasztása a családfő dolga volt, de a háborús körülmények elősegítették a gyors döntéseket. 
Az eljegyzés után megkötötték a házassági szerződést. A házasfelek eldönthették, hogy házassági vagyonközösséget létesítenek-e, vagy külön kezelik az értékeiket. 
A házasság egy ünnepséggel kezdődött. A vőlegény sötét öltönyt vett fel vagy díszegyenruhát. A menyasszony szemét félig eltakaró fátylat öltött, és ezüstös vagy virágokkal díszített fehér ruhába öltözött. 

Először az anyakönyvvezető előtt jelentek meg, majd átvonultak a templomba, ahol megtartották az egyházi esküvőt is. 
A lakodalom költségeit a menyasszony apja állta. Falun a színhelye a falu főtere, egy tanyasi udvar vagy a mező, városokban  egy vendéglőben tartották. 

Párizs a magányosok paradicsomának számított, 1805-ben 275ezren voltak. Virágzott az újságok házassági hirdetés rovata:
„Negyvenéves magányos férfi, irodalomkedvelő, barátságos, jó erkölcsű, kiváló családból származó, meglehetősen gazdag, fiatal hölgy ismerettségét keresi, aki lehet özvegy is, de gyermektelen, jól nevelt, érzékeny és jómódú. Találkozzunk, és töltsük boldogan napjainkat!”

A válás

1792 óta hivatalosan engedélyezett volt a válás, de mégis sokan elítélték. A Polgári Törvénykönyv csak három válóokot ismert el: házasságtörés, bűnügyi ítélet vagy kegyetlenség.
A nőknek különösen nehéz volt válni: csak akkor tehették meg, ha a férj az új társát a családi otthonba vitte. A családjogi megállapodások hiánya miatt gyakran elvesztették gyermekeik gyámságát is.
Kimondták viszont a válást, ha a férj eltűnt. Két év várakozás után újra férjhez lehetett menni. 

Szülés, anyaság

1803-tól a szülésznőknek tanfolyamot kellett végezniük, amiről bizonyítványt is kaptak, mégis sokan egy bábaasszonyt hívtak segítségül, akinek a felszerelése egy rongy, olló, zsír vagy vaj volt, amibe a kezét mártotta, valamint szenteltvizet hozott és pálinkát (újjáélesztéshez). 

Ha komplikáció lépett fel, az orvosok inkább az anyát próbálták megmenteni. Ez történt 1811-ben is, amikor Napóleon fia csak nehezen jött a világra, akkor is megkékülve. Pálinkacseppeket próbáltak a szájába erőltetni, forró törölközőkbe bugyolálták, végül hét perc csend után felsírt. 
Az újszülöttet pálinkával vagy tojássárgájával bedörzsölték, egész testét gyolccsal betekerték, csak a kezét hagyták szabadon. 
Néhány bábaasszony ujjaival a csecsemő koponyáját próbálta alakítani. 

A gyerek első éve még a tehetősebb családoknál is nagy rizikót tartogatott: himlő, tífusz, bélhurut, krupp, diftériás eredetű gégehurut könnyen végzett velük. A szegény családokban minden negyedik gyermek öt éves kora előtt meghalt. 

„22 éves fiatal nő, első tejével szopós csecsemőt keres”

A csecsemőhalandóság sajnos gyakori volt. Az újszülöttek korán szilárd ételeket kaptak, mint tejben főtt gabonapépet, vagy gesztenyéből készült pempőt. A divat azonban a szoptatás felé fordult.
Sok parasztasszony viszont, hogy megéljen, elvált saját gyermekétől, és városokban keresett munkát szoptatós dajkaként. Az egészségügyi ellenőrzés hiánya miatt viszont gyakori volt a haláleset.