Lovagi harcok

A lovagi ütközetek szabályai

A középkori csatákban a lovasság rohamával indult az ütközet. A harcra kész lovagok előreszegezett lándzsákkal vágtattak az ellenség felé, és bár ez megfélemlítő látvány volt, az első roham ritkán hozta meg a győzelmet. A lovasok visszafordultak, újra rendezték soraikat, majd egy második egység indult rohamra.

A lovasokkal szemben a gyalogság sokkal nagyobb létszámban volt jelen, minden lovagra 7-10 gyalogos is jutott. Azonban sokkal rosszabb felszereltségük miatt ők százával estek el a csatákban. A gyalogosok közül különösen fontos szerep jutott az íjászoknak és a számszeríjjal felszerelt katonáknak, akik hatékonyan gyengítették az ellenséget és előkészítették a lovasok támadását.

A páncélzat védelemmel látta el a lovagokat, így kisebb kockázattal harcolhattak. Gyakran mégsem akarták őket megölni, mert a foglyul ejtett lovagokért váltságdíjat kérhettek. A legyőzött lovag így fogságba került, és családja pénzt gyűjtött, hogy kiválthassa. Például 1371-ben Jean Bourchier angol lovag birtokai kétéves jövedelmének megfelelő váltságdíjat fizetett szabadságáért. Első részlet után szabadon távozhatott, de megígérte, hogy nem harcol újra legyőzői ellen addig, amíg az összeget teljesen ki nem fizeti. Amint rendezte tartozását, újra csatába indult, hogy zsákmánnyal helyreállítsa anyagi helyzetét.

A háború kemény valósága

A középkori háborúk nemcsak a nagy csatákról szóltak. A százéves háború előtt például a konfliktusok inkább kisebb rajtaütésekből, csapdákból és ostromokból álltak. A 13. században a főurak sokszor azért harcoltak, hogy szomszédaik területeit megszerezzék, mígnem IX. Lajos francia király megtiltotta a magánháborúkat. Ettől kezdve a lovagok inkább a királyi seregekben harcoltak.

A lovagok a lovaggá ütésük alkalmával szép esküt tettek, de a valóságban sokszor kegyetlenkedtek és fosztogattak. A zsákmányszerzés során nem riadtak vissza a gyújtogatástól vagy az erőszaktól sem. A százéves háború alatt például a Fekete Herceg (1330-1376) többször vezetett rajtaütéseket, amelyek mérhetetlen szenvedést okoztak az Aquitaniában élő helyi lakosoknak.

Keresztes hadjáratok

Első keresztes hadjárat (1095-1099)

A középkor egyik legizgalmasabb és legveszélyesebb kalandjai a keresztes hadjáratok voltak. A keresztény Európából tízezrek indultak útnak, hogy visszaszerezzék Jeruzsálemet és más szent helyeket a Közel-Keleten. De miért vállalkoztak ilyen veszélyes útra?
1095-ben II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton felhívást tett közzé Jeruzsálem felszabadítására. A felhívásra adott gyors válasz felülmúlta az egyházfő reményeit. Miután keresztet varrtak a ruháikra, kereszteseknek nevezték magukat.  Körülbelül 40ezren indultak útnak, 4500 lovag kíséretében. A legtöbben közülük rosszul felszerelt parasztok és polgárok voltak, akik még azelőtt meghaltak, hogy Jeruzsálembe értek volna. Az 1094-95-ös év árvizei és aszályai miatt gyakori volt az éhezés. Az írástudatlan parasztok nem igazán tudtak különbséget tenni a valódi és a papok által ígért mennyei Új-Jeruzsálem között, úgy gondolták a keresztes hadjárat megoldás lesz a problémájukra. 
Rendkivül fegyelmezetlen vonulások sok bajt okozott. Magyarországon 4000 magyart öltek meg, mikor lerohanták és elfoglalták Zimony várát. Tartottak Könyves Kálmán haragjától, ezért gyorsan átvonultak Belgrádba. Belgrád parancsnoka megpróbálta korlátok között tartani az átkelésüket, mire felgyújtották és kifosztották a várost. Konstantinápolyban egyesültek a levonuló keresztes seregek, majd átkeltek a Boszporuszon. 

Miután elfoglalták Jeruzsálemet 1099-ben, a keresztesek négy területet hoztak létre Palesztinában:
– a Jeruzsálemi latin királyságot
– Tripoliszi grófságot
– Edesszai grófságot
– Antiochiai fejedelemséget.
A későbbi hadjáratok célja már ezeknek a hódításoknak a megőrzése volt.

Második keresztes hadjárat (1147-1149)

1146-ban VII. Lajos vissza akarta szerezni a muzulmánoktól az Edesszai grófságot. Konstaninápolyban csatlakozott III. Konrád német-római császárhoz. Kudarcot-kudarcra halmozott, majd visszatért Franciaországba.

Harmadik keresztes hadjárat (1189-1192)

A harmadik keresztes hadjárat célja a Szentföld és Jeruzsálem visszaszerzése volt, miután Szaladin visszafoglalta Jeruzsálemet 1187-ben. A hadjáratot vezető három uralkodó III. Richárd angol király, II. Fülöp Ágost francia király és I. Frigyes német császár voltak. Frigyes azonban útközben elhunyt, megfulladt a Szalef-folyóban, serege szétszóródott.
Richárd és Fülöp sikeresen ostromolták Akkont, de Fülöp hamarosan visszatért Franciaországba. Richárd számos győzelmet aratott, de Jeruzsálemet nem tudta visszafoglalni. A hadjárat végén Szaladin és Richárd megállapodtak, hogy a keresztények szabadon zarándokolhatnak Jeruzsálembe. 

Negyedik keresztes hadjárat (1202-1204)

A Jeruzsálem felé induló hadjáratot a velenceiek eltérítik, mert meg akarták támadni Konstantinápolyt, kereskedelmi vetélytársukat. A keresztesek eredeti célja Egyiptom lett volna, de 1204-ben kifosztották Konstantinápolyt és soha nem jutottak el a Szentföldre. Ez komoly törés volt a kereszténységen belül, mivel keresztények harcoltak keresztények ellen és a Bizánci birodalom is meggyengült.

Ötödik keresztes hadjárat (1217-1221)

Az ötödik keresztes hadjárat célja Egyiptom meghódítása volt, mivel az ottani muszlim hatalom gyengítése segíthetett volna Jeruzsálem visszaszerzésében. A hadjáratot III. Honoriusz pápa hirdette meg, és II. András magyar király, valamint VI. Lipót osztrák herceg is részt vett benne.
1218-ban megtámadták Damiettát, Egyiptom egy fontos városát, és 1219-ben hosszú ostrom után meg is szerezték. A keresztes seregek Damietta megszerzése után Kairó felé akartak továbbvonulni. Az egyiptomi szultán azonban békét ajánlott: a keresztesek megtarthatták volna Jeruzsálemet és több szent helyet, ha kivonulnak Egyiptomból. A keresztes vezetők ezt az ajánlatot visszautasították.
1221-ben, amikor a keresztesek Kairó felé vonultak, az egyiptomiak csapdába csalták őket. A Nílus áradása és az egyiptomi támadások végül arra kényszerítették a kereszteseket, hogy megadják magukat. Az egyiptomiak megengedték nekik, hogy békésen visszavonuljanak, de a hadjárat végül teljes kudarccal zárult.

Hatodik keresztes hadjárat (1227-1229)

A Hatodik Keresztes Hadjáratot II. Frigyes német-római császár vezette, aki sajátos megközelítést alkalmazott: nemcsak katonai erővel, hanem diplomáciai úton is próbálta elérni célját. A hadjárat eredményeként egyedülálló módon harc nélkül sikerült visszaszerezni Jeruzsálemet.

• Frigyes már korábban megígérte, hogy keresztes hadjáratra indul, de különböző okokból késlekedett, amiért IX. Gergely pápa 1227-ben kiátkozta őt.

• 1228-ban, amikor Frigyes végül a Szentföldre érkezett, nem közvetlen harcokba kezdett, hanem diplomáciai tárgyalásokat folytatott Szaladin unokaöccsével, al-Kámil egyiptomi szultánnal. Al-Kámil ekkor politikai nehézségekkel küzdött, és beleegyezett a békébe.

• Frigyes és al-Kámil megállapodtak egy tízéves békében, amelynek értelmében Jeruzsálemet, Betlehemet és Názáretet békés úton visszaadták a keresztényeknek, bár a Templom-hegy muzulmán fennhatóság alatt maradt.

II. Frigyes hadjárata egyedülálló volt, mivel harc nélkül sikerült visszaszereznie Jeruzsálemet. Ugyanakkor a pápa kiátkozása és Frigyes diplomáciai megközelítése miatt a hadjáratot sokan bírálták. Ennek ellenére a hatodik keresztes hadjárat megmutatta, hogy a diplomácia olykor eredményesebb lehet, mint a katonai erő.

Hetedik keresztes hadjárat (1248-1254)

A hetedik keresztes hadjáratot IX. Lajos francia király vezette, aki elhatározta, hogy visszafoglalja a Szentföldet és gyengíti az egyiptomi muszlim hatalmat.
1249-ben IX. Lajos serege Egyiptomba érkezett, és sikeresen elfoglalta Damiettát, amelyet fontos kikötővárosnak tartottak. Lajos ezután úgy döntött, hogy Kairó felé vonul tovább, ám az egyiptomi erők váratlanul visszavágtak. A keresztes seregeket a Nílus áradása is hátráltatta. Végül a keresztesek vereséget szenvedtek, és IX. Lajos is fogságba esett. Váltságdíj fejében engedték szabadon, ezután visszatért Franciaországba.

Nyolcadik keresztes hadjárat (1270)

A nyolcadik keresztes hadjáratot szintén IX. Lajos vezette, és ez lett az utolsó hadjárata, amely során Észak-Afrikába, Tunisz ellen vonult, hogy bázist építsen a Közel-Keletre irányuló hadműveletekhez.
1270-ben IX. Lajos és serege Tuniszba érkezett, hogy ott erődítményeket építsen és szövetséget kössön a helyi hatalmakkal. A hadjáratot hamarosan egy járvány törte meg, amely sok katonát megfertőzött, és maga IX. Lajos is ebben halt meg. A francia seregek, IX. Lajos halála után, visszavonultak, és a hadjárat véget ért, anélkül, hogy jelentős eredményt ért volna el.
A nyolcadik keresztes hadjárat sikertelen volt, és IX. Lajos halála véget vetett a keresztes hadjáratok európai támogatásának. Ez volt az utolsó jelentős hadjárat a Szentföld visszafoglalásáért.

Isten lovagjai

Az első keresztes hadjáratok után a zarándoklatok újraéledtek. Az Európából Jeruzsálembe érkező vándoroknak pihenésre és ápolásra volt szükségük, de a város erre nem volt felkészülve.

A 11. század közepén itáliai kereskedők kórházat létesítettek Jeruzsálemben, amelyet hamarosan szerzetesek vettek át. Így alakult meg az ispotályos rend, amelynek tagjai életüket a gyógyításnak szentelték. 1135-ben az ispotályosok az eredeti küldetésük mellett katonai szolgálatot is vállaltak, hogy megvédjék a zarándokokat és a keresztény területeket.

A Német Lovagrend, amelyet 1128-ban alapítottak a német zarándokok fogadására, hasonló utat követett. II. Balduin, Jeruzsálem királya támogatta őket, és Salamon egykori templomának egy részét adományozta nekik szálláshelyül – innen kapták a templomos nevet.

A szerzetes lovagok a szerzetesi élet szabályait követték: nem házasodtak meg, lemondtak minden szórakozásról és személyes vagyonról, elutasították a fényűzést – kivéve a vérteket és az értékes lovakat. Harcosként azonban könyörtelenül öltek, ha arra volt szükség. Bár szerzetesi fogadalmat tettek, a nemesi származásuk és lovagi esküjük sokuk számára fontosabb volt.

A templomosok és az ispotályosok a városok helyőrségeit irányították és védelmezték a törökök által fenyegetett határvidékeket. 1291-ben, Akkon eleste után az ispotályosok elhagyták Palesztinát, és 1309-ben Rodoszon telepedtek le, ahol a törökök ellen vívott tengeri ütközetekben is kitűntek. A szigeten 1522-ig maradtak.

1307-ben a templomos rendet felszámolták, ezért Kelet-Európa felé vonultak, ahol erőszakkal térítették az embereket. 1242-ben azonban Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem megállította és legyőzte őket.