A lovagi tornák
A lovagi tornák
A lovagi tornák a középkori nemesi élet izgalmas és látványos eseményei voltak. Ezek az összecsapások nemcsak a lovagok harci képességeit tették próbára, hanem lehetőséget nyújtottak a bátorság, a kitartás és az ügyesség bemutatására is. A tornák fokozatosan váltak a nemesi ünnepségek elmaradhatatlan részévé, ahol a harcosok és a nézők egyaránt részesei lehettek a lovagi élet különleges világának.
Útkeresés
A lovaggá ütés után a fiatal lovagok gyakran elhagyták pártfogójuk kastélyát, hogy önállóan boldoguljanak. Mivel a családi birtokot általában az elsőszülött fiú örökölte, a többi lovagnak magának kellett gondoskodnia megélhetéséről. Csapatokban indultak el, hogy új pártfogót találjanak, aki hajlandó volt befogadni őket háza népébe.
A lovagi torna kiváló alkalom volt arra, hogy a lovagok bemutathassák harci tudásukat és így felkeltsék egy nagyúr vagy akár egy örökösnő figyelmét, aki házasság révén anyagi biztonságot nyújthatott nekik. 1084-ben például Ardres ura egy lovagi tornán aratott győzelmeivel elnyerte Alost urának, Baudouinnek a figyelmét, aki végül hozzáadta húgát feleségül.
Játék a pénzért
A lovagi tornák nemcsak a harci képességek megmutatására adtak lehetőséget, hanem anyagi haszonra is. 1167-ben Guillaume le Maréchal, egy pénzszűkében lévő lovag, egy öreg gebén érkezett a tornára, de négy szép lóval távozott. Később egy másik tornán 12 hátaslovat és 10 lovagot fogott el, és a csatatérhez hasonlóan váltságdíjat követelt értük. A foglyoknak meg kellett váltaniuk szabadságukat – minél gazdagabbak voltak, annál magasabb árat fizettek. Bár a nap folyamán komoly küzdelmek zajlottak, a végén győztesek és legyőzöttek is együtt ünnepeltek.
Hölgyek a lovagi tornákon
Kezdetben a nők csak távolról figyelhették a párviadalokat, de a 14. századra a lovagi tornák kevésbé váltak kegyetlenné, így a hölgyek is közelebbről élvezhették a látványt. Gyakran a nézők számára felállított emelvényen foglaltak helyet, de előfordult, hogy egészen a küzdőtérig kísérték kedvenc lovagjaikat.
A tornán a harcosok először lándzsával rontottak egymásra, majd lóháton vagy gyalogosan kardvívásban folytatták a küzdelmet. Végül megszámlálták az eltört lándzsákat és a letépett sisakforgókat, hogy eldöntsék a győztest. A nyertes lovagok díját általában az ünnepség királynője, egy hercegnő vagy hercegkisasszony adta át, ezzel koronázva meg a nap eseményeit.
A lovagi tornák kezdete
A 11. században, a lándzsa megjelenésével egy időben, kialakultak az első lovagi tornák, amelyek lehetőséget adtak a lovagoknak, hogy felkészüljenek a harcra, kipróbálják új harcmodoraikat és bizonyítsák bátorságukat. A tornák nemcsak a harcosok, hanem a nézők szórakoztatását is szolgálták, így gyorsan népszerűvé váltak.
Először Észak-Franciaországban rendeztek lovagi tornákat, majd a 12. századtól Németországban és Itáliában is elterjedtek. Spanyolországban csak a 14. században jelentek meg, és attól fogva az európai nemesi udvarok elengedhetetlen részévé váltak, minden ünnepség díszes kísérői lettek.
Szabályozási kísérletek és egyházi ellenállás
1139-től az egyház helytelenítette a tornákat, és megtagadta a keresztény temetést azoktól, akik ilyen eseményen veszítették életüket. Angliában II. Henrik be is tiltotta a tornákat, miután fia, Geoffroy áldozatul esett egy összecsapásban. Később azonban Oroszlánszívű Richárd újra engedélyezte őket, mert úgy vélte, hogy ezek a rendezvények növelik a harci kedvet.
Franciaországban IX. Lajos király szintén elítélte a tornákat, de a lovagság nyomására utódai újra bevezették őket. Az egyházi ellenállás végül 1316-ban ért véget, amikor XXII. János pápa eltörölte az összes korábbi tilalmat.
Lovagi tornák fejlődése
A 13. századig a lovagi torna egy durva és veszélyes sport volt, amely gyakran hasonlított a valódi háborúra. Az összecsapások helyszíne egy tágas terület, egy kisebb erdő, vagy akár egy város lehetett, ahol a lovagok az utcákon üldözték egymást. A tornán részt vevő lovagok gyakran szövetségeket alkottak családi vagy származási kötelékek alapján, például normandiaiak csaptak össze a burgundiaiakkal. Egy magányos lovasnak kevés esélye volt a győzelemre.
A 14. századra a tornák kevésbé váltak heves küzdelemmé, és a tömeges összecsapásokat felváltotta a párviadal. Ebben az új típusú tornában két bajnok küzdött meg egymással egy jól körülhatárolt, védőkorláttal elválasztott arénában, ahol minden lovag egyéni ügyességét mutathatta meg. A lovagok biztonsága érdekében a lándzsák hegyét fagolyóval helyettesítették, és a mellvérteket, különösen a bal vállvérteket, megerősítették, hogy nagyobb védelmet nyújtsanak.
A tornák páncélzata gyakran fekete vagy arany díszítést kapott, sisakforgókkal és egyéb díszítésekkel, amelyek még a hadi vértezeteknél is költségesebbé tették ezeket a ruhadarabokat. A tornák így egyre inkább a gazdagok fényűző szórakozásává váltak, amelyben a látványosság és az elegancia kapott főszerepet.
Brigitte Coppin: A lovagok élete című könyv alapján