Anekdoták Talleyrandról

Államügyekről

Egy feltűnően kancsal hölgy társalgás közben megkérdezte a nagy államférfiútól:
– Hogyan mennek most az államügyek? 
Talleyrand udvarias meghajlással felelte:
– Ahogyan Ön látja asszonyom.

Forrás: Szabad száj, 1946 (1. évfolyam 6. szám)

Talleyrand felesége

Első találkozásukról sok verzió kering. A legvalószínűbb azonban az, hogy az asszony a hatalmas miniszternél védelmet keresett a rendőrség elől, mely a royalistákkal való gyanús összeköttetéssel vádolta. A már 38 éves nő mindjárt az első találkozás alkalmával lekötötte szépségével Talleyrand figyelmét. Rövidesen hozzá is költözött a Galliffet-palotába, ahol az államférfi ezidőben hivatalostul lakott; a háziasszony tisztjét látta el mellette. Ez a helyzet teljesen megfelelt a forradalom szokásának is ízlésének. Napóleon azonban bosszúsan vett róla tudomást. Hiszen akkor már a császárság megalapítása járt a fejében és arra törekedett, hogy a társadalom meglazult alapjait megint helyreállítsa. Mikor tehát a fülébe jutott, hogy néhány idegen diplomata felesége nem akarja a külügyminisztérium küszöbét Grandné miatt átlépni, elrendelte, hogy vagy távolítsa el Talleyrand onnan a szép indiai nőt, vagy vegye el feleségül. 
Jó időbe telt, míg az esküvő megtörténhetett. A római kúria tiltakozott, Napóleon közbenjárása sem használt. Az utolsó pillanatban pedig hirtelen felbukkant Párizsban Grand úr, a volt férj, akit csak valami zsíros állással tudtak egy messzefekvő gyarmatra tuszkolni. Végre 1802. szeptember 12-én megtörtént a polgári esküvő Párizs tizedik kerületének anyakönyvvezetője előtt; Grandné elérte vágyai netovábbját: Talleyrandné lett. Talleyrand azonban hamarosan rájött, mekkora ostobaságot követett el. Házassága a bosszúság és megalázás szakadatlan láncolata volt. Napóleon határtalan kicsinyléssel bánt kedvelt minisztere feleségével. Az első estén, mikor az asszony a Tuilleriákban megjelent, ezekkel a szavakkal fogadta:
– Reménylem, Talleyrand polgártárs feleségének kifogástalan viselkedése el fogja feledtetni azokat a könnyelműségeket, miket Grandné asszony elkövetett. 

Azt mondják, de ez már nem bizonyos, hogy a szép asszony erre bájos mosollyal imigyen felelt:
– Bonaparte polgártárs feleségét fogom mintaképemül tekinteni.  A csípős választ egyébként valószínűvé teszi az a körülmény, hogy mikor Napóleon 1804-ben császárrá választatta magát, Talleyrandnét kitiltotta az udvarból, aki erre a férje palotájában külön udvart tartott magának, ahol a legelőkelőbb férfiak és nők fejet hajtottak előtte. De ezután is folytatott ledérsége az általános tréfa és gúny táblájává tette, és Talleyrand maga is nevetségessé vált általa. 
Napóleon így nyilatkozott róla:
– Az angol és indiai nő minden szépsége egyesül benne, de korlátolt agyvelejű és nevelés híján való.
Talleyrand ráhagyta a feleségére, tegyen, amit akar. Az állami ügyek egész napját lefoglalták, estéit vagy társaságban vagy a kártyaasztal mellett töltötte, mikor pedig elnyomta a fáradtság, lefeküdt. Utóbb már egy perce sem  volt a felesége számára, akit Napóleon által Talleyrandnak adott két hercegi cím csak még jobban elvakított. Végre Talleyrand magához vette egyik unokaöccsének, Alexandre Edmondnak a feleségét, az utolsó kurlandi hercegnek lányát Dorottyát, aki később Sagan herceg felesége lett. Az ő hatására Talleyrand végképpen elfordult könnyelmű feleségétől, aránylag szűk évjáradékkal látta el és megfenyegette, hogy ezt is megvonja tőle, ha méltatlanul viselkedik. Eleinte még Párizst is el kellett kerülnie. Később azonban mégis ott telepedett le. Több mint két évtizedig laktak nem messze ugyan egymástól, de mégis úgy, hogy soha nem látták egymást. Talleyrand esztendőnként egyszer kért és kapott felesége hogylétéről értesítést, azon túl nem törődött vele. Az asszony pedig élt, éldegélt a Lille-utcai házában csendesen és mind elhagyatotabban. A lakása és a mód, ahogyan a látogatóit fogadta, emlékeztetett ugyan még a régi előkelő társadalmi helyzetére, de látogató egyre ritkábban akadt, s akit a kiváncsiság mégis odahajtott, az is elunta a régi dicsőség egyhangú, unalmas, utóbb már zavarossá váló elbeszéléseit. 
1835. december 12én hunyta le örökre szemét. Talleyrand nem jött el sem halálos ágyához, sem a temetésére. A halálhír hallatára cinikusan mindössze ennyit mondott: 
– Végre-valahára kihullott politikai szekeremből az állandó kerékkötő

Forrás: Budapesti Hírlap, 1910. április 94. szám